260 kilométer, 10 nap és egy pár barefoot cipő. Buen Camino!

Történetek és márkák Séta, mozgás és egészség

Milyen érzés barefoot cipőben nekivágni a híres zarándokútnak Santiago de Compostelába?

Ismered azt az érzést, amikor legszívesebben mindent elengednél, felmondanál, és egyszerűen elutaznál? Valahová. Bárhová. Csak el innen. Akkor ne habozz, indulj! Úgy hangzik, mint egy motivációs füzet közhelye, de nyugi: ebben a cikkben a spanyol zarándokhelyre, Santiago de Compostelába vezető gyalogos útról nem várnak rád mélyenszántó gondolatok az élet értelméről, és nem lesznek napozó, kidomborodó hasakról készült strandfotók sem.

Én ezt cseréltem le egy kalandos gyalogtúrára a portugál–spanyol tengerpart mentén, ráadásul novemberben, az év legesősebb hónapjában. 260 kilométer frissen kikezelt bokagyulladással, edzés nélkül, 10–12 kilós teherrel a hátamon, és barefoot cipőben. Mit mondjak, tökéletesen átgondolatlan terv volt. Ha téged is csábít egy hasonló kaland, vágj bele bátran.

Hogy legyen kivel megosztanom az örömöket, a nyűgöket és a sajgó lábakat, rábeszéltem a barátnőmet, Hankát, hogy jöjjön velem caplatni. Útközben pedig csatlakozott hozzánk Karel is – váratlanul és meghívás nélkül. De erről később.

A rendes felszerelés az alap

A zarándokos oldalakon azt olvasod, hogy egy gyalogos zarándoklat alapja mindenekelőtt a rendes cipő. Tehát a gore-tex túrabakancs, csillapított talppal, ami helyetted is „dolgozik”, az ideális. Csakhogy az én makacs, frissen barefoot-rajongó énemnek mondhatsz bármit, akkor is a saját útját járja. Itt szó szerint. Azt is tanácsolják, hogy ne cipelj nehéz dolgokat, ne gyűjts szuveníreket és hasonló felesleges kacatokat. Találd ki, mennyit nyomott a hátizsákom, és ebből mennyi volt az emlékbe elrakott kavics.

De igen, a felszerelés az alap. Egy jól párnázott túrahátizsák, ami terepen is tart, és önmagában nem túl nehéz (maradj a klasszikus outdoor márkáknál, a hátad hálás lesz érte). Funkcionális ruhák, hogy már az első nap után se érezzenek meg száz méterről (a sokat dicsért merinó tényleg bevált). És főleg – egy rendes esőkabát. Mert az időjárás Spanyolországban is tud alattomos lenni. Ki gondolta volna? Mi például biztosan nem...

Honnan, merre, hová a Szent Jakab-úton

Ennek a zarándoklatnak az az érdekessége, hogy a cél ugyan csak egy, mégpedig az a festői katedrális Észak-Spanyolországban, viszont a kezdőpontokból százak vannak. Sőt, ezrek. Elindulhatsz akár a saját házad elől is, és egyszerűen csak Santiago de Compostela felé veszed az irányt. Előbb-utóbb belebotlasz a kedves sárga nyilakba, amelyek végig kísérnek az egész úton. És hidd el: amint elkezded keresni a sárga nyilakat, hirtelen mindenhol elő fognak bukkanni.

Az útvonalak Csehországon is áthaladnak. Hogy van-e olyan, ami a balkonod alatt kezdődik, megnézheted a cseh Ultreia oldalon, ahol minden részletes infót megtalálsz az útról, azaz a Caminóról.

Ma már régen nem csak a hívők zarándoklata. A Caminón hihetetlenül sokféle emberrel találkozol, és mindenkinek megvan a maga története, amit szívesen megoszt veled. Nekünk sajnos korlátozott volt az időnk az útra és a zarándokok történeteire, ezért az egyik legkitaposottabb útvonalat választottuk – a portugál Portóból indulót, kb. 260 km-t. November nem épp a legideálisabb választás hosszú gyalogtúrákhoz a környéken, pláne egy távoli országban, ahol a buktatókról fogalmad sincs. De hát pont erről szól a kaland. Szóval Buen Camino!

Az első kilométerek: jelentkezik a test, és megszületett Karel

Esik. Már este is esik, amikor felfedezzük Porto szépségét: a színeket, a csempéket, a parafát és a bort. És délelőtt is esik, amikor őrült módon hajszoljuk a credencialt, a zarándokigazolványt (útközben pecséteket gyűjtesz bele, és ennek köszönhetően találnak neked tiszta ágyat a zarándokszállásokon, az úgynevezett albergue-kben). Így aztán először teszteltem a bőr barefoot cipőim vízállóságát. Tisztességes ideig bírták, az igaz. Az első kilométereket az óceán melletti fa pallóúton bravúrosan hozták. A végén azonban feladták. Meg is bocsátottam nekik, mert amikor felülről, oldalról és alulról is esik, esélyed sincs. Ezt Hanka átázott, profi túrabakancsa is igazolta.

Első nap. Első 22 km. Első átázás. Az öröm és a lelkesedés váltogatta az olyan gondolatokat, mint: Te jó ég, akkor most még 240 kilométert megyünk esőben? Még 9 napig? Ez a hátizsák mintha nehezebb lenne. A barefoot cipő nem volt a legjobb ötlet. Az esőkabát és a szél nem épp jó barátok. De sosem tartott sokáig. Az óceán látványa és minden egyes átázott, mégis nevető zarándok a Buen Camino köszönéssel nem hagyott esélyt a borús gondolatoknak. Mert a Camino olyan, amilyenné te teszed. És minek szenvedni olyasmin, amit úgysem tudsz befolyásolni? Szóval irány tovább!

Ilyen szépen megy ez addig, amíg meg nem szólal a fejed, a vállad, a térded, a csípőd – és amíg össze nem futsz Karellel. Karel már a második nap során csatlakozott hozzánk. Igazából megtetszettünk neki, meghívta a haverjait is, és így rögtön többen is beköltöztek hozzánk. A talpak legérzékenyebb pontjaira. Igazán mulatságos útitársak.

De tudod mit? Balról morajlik az óceán, te pedig mész tovább az úton, mert akarod, senki nem kényszerít, és még a vízhólyagokkal együtt is jó. Esik vagy nem esik. Fáj vagy nem fáj. A határidők, a be nem fejezett feladatok és Karel súlya lepotyog rólad, és átveszi a helyét az emberi létezés egyetlen igazán fontos kérdése: Mit fogunk enni?

Az eső esik, a bor gyógyít

„Nagyon esik, minden fáj, és lefelé fáj a legjobban.” – így néznek ki a jegyzeteim az út feléről. A karma viszont működik, és a rosszat mindig felváltja a jó. Már egy látszólag egészen apró dolog is elég, hogy visszarántson a nyugalomba. Kisüt a nap. Meglátsz egy szivárványt. Találkozol egy tehéncsordával. Valaki lefotóz egy kőből épült középkori templomnál, és nem kell kínos szelfit csinálnod. Vagy egyszerűen csak leveszed egy kicsit a cipőt, és iszol egy jó kávét. Ezt a kis öröm-pillanatot ajánlom minden napra, a végére pedig egy pohár finom portugál/spanyol vörösbort. Vagy hármat.

Útközben a kávézókban és éttermekben hozzá vannak szokva a zarándokokhoz. Egy csepp plusz mosollyal még meg is könyörülnek rajtad, és megengedik például, hogy a felmelegített kandalló mellett szárítsd a cipődet. A portugál út mentén szerencsére bőven akad ilyen hely. Senkinek nem furcsa, hogy a hátizsákodról vizes zoknik lógnak, és amikor belépsz, alattad kis óceán keletkezik – néha vízből, máskor homokból. Bár a helyiek többsége sosem járta végig a Caminót, mégis tisztelettel és megértéssel fordulnak a zarándokok felé.

A zarándoklat egyik nagy előnye egyértelműen a szállás, azaz az albergue-k, amelyek minden útvonalon úgy vannak elszórva, hogy nagyjából minden napra jusson egy. Vagy legalább minden másodikra. És bár Portugáliában és Spanyolországban nem szokás fűteni, az albergue-k télre és esőre kandallóval vagy hősugárzóval vannak felszerelve. Ez többnyire elég is ahhoz, hogy éjszaka megszáradjon a zokni, a cipő és a póló.

A lényeg: a láb legyen melegben

„Vigyázzatok magatokra, és főleg: a lábatokat tartsátok melegen” – így búcsúzott tőlünk indulás előtt Hanka apukája. Könnyű mondani, de próbáld meg, amikor úgy esik, hogy teljesen mindegy, átugrod-e a pocsolyát, vagy belelépsz. De a világ így is gyönyörű, még akkor is, ha közben sántikálsz, és Karel minden lépésnél jelentkezik.

Erről jut eszembe: az okos interneten rengeteg szuper tanácsot találsz a lábápoláshoz gyalogos zarándoklaton. Például azt, hogy viselj két pár zoknit, hogy a talp ne dörzsölődjön annyira, és ne alakuljanak ki vízhólyagok. Működik, tényleg. Kár, hogy csak félúton jöttem rá. Viszont azt kell mondanom, hogy az én barefoot Karelem Hanka több darabjához képest csak egy kis szalámika volt: hagyta magát lebeszélni, és két nap alatt eltűnt. Hanka a javasolt, csillapított túrabakancsban sokkal többet „szórakozott” velük.

A következő csoda a тейпelő szalag, ami tud enyhíteni a fájó térden, és ezzel a csípőn is. Amíg el nem kezd fájni a másik. És hihetetlen gyógyír a körömvirágkenőcs. Meg az, ha reggel és este bekened a talpad. Azt hittem, ez a szokás otthon is megmarad. Hiszen a lábak ápolása, amelyek egész életünkben hordoznak minket, alapvető. De tudod, hogy van: ha hetente egyszer eszembe jut, már az is valami. Ne legyél olyan, mint én.

A hétköznapi pillanatok örömei

Ketten menni valahogy más. Van kivel megosztani azt a több ezer lelkes, kíváncsi gondolatot az életről, van kinek panaszkodni a testi nyavalyákra, és van kinek újra meg újra elmondani, hogy éhes vagy. De nagyon fontos megtalálni ebben az egészben az egyensúlyt. Mert néha – és az út vége felé egyre gyakrabban – természetes igény születik a csendre és a lépegetésre. Tovább. Egyedül. A saját gondolatok „gyónásában”.

Máskor meg pont arra van szükség, hogy ezeket a mélyre merülős pillanatokat megtörje egy tökéletesen abszurd, tiszta öröm. Amikor valaki közületek váratlanul elsüti az évszázad mondatát: Nézd már, milliomos lettem, két óriási medencém van. A cipőmben! Vagy találkoztok egy hetvenéves nagymamával, aki kötény helyett hosszú softshell szoknyában megy, és már negyedszer járja végig a Caminót – te pedig szívod magadba a világ bölcsességét, meg a poloskáktól való félelmet. A végén még megadja a telefonszámát is, és megígéri, hogy ha egyszer Ausztráliába mentek, lesz hol aludnotok. Ha tehetné, biztosan sütne nekünk sütit is. Az ő 600 km-éhez képest, amit Lisszabonból szandálban tett meg, a mi 260 km-ünk és a fele életkorunkkal totál amatőrök vagyunk. Bárcsak egyszer olyan lennék, mint ő.

Még messze van?

Naponta nagyjából 30 km-t mentünk. Az elején a 260 hihetetlenül távolinak tűnt. Ahogy pedig fogyott, úgy nőtt a lelkesedés, hogy közeledik a cél. Amikor viszont már veszélyesen közel került, megjelent a csalódottság is, hogy egyszer véget ér ez az egész kaland. De ott volt a kíváncsiság is: milyen érzés célba érni, és ott állni a katedrális előtt. Az utolsó kilométerek vidámak voltak. Az időjárás úgy váltogatta magát, mint a fecskék a dróton, és minket ez már egyáltalán nem érdekelt. Ahogy az sem, hogy a katedrálishoz egy hosszú kerülővel értünk oda. Mert egyszer csak ott volt. Teljes pompájában. És mi is. Hihetetlenül boldog érzés volt ez a kicsi-nagy győzelem, amit az a szomorúság kísért, hogy lassan, de biztosan véget ér.

A Camino rengeteg nehéz, de gyönyörű pillanatot hoz: fáradtságot, kimerültséget, éhséget, szomorúságot és honvágyat – de legfőképp nevetést és örömöt. Rájössz, mennyire tökéletes az emberi test. Mennyire hálásnak kell lennünk érte. Hogy ha valami fáj, annak oka van, és többnyire mi magunk tehetünk róla. Például a rosszul megválasztott lábbelivel. Ez viszont nem az én esetem: barefoot cipőben menni kifejezetten zseniális ötlet volt.

Hogy mennék-e újra? Persze, akár már holnap!

A Camino de Santiagót végigjárta Marek Rybář fotós, kalandor és sarki fény túravezető is, Marek Rybář. A teljes 110 km-t kényelmesen teljesítette a XERO SHOES HFS modellben.

Nézd meg a videóját az útról: