Tenerife átszelése barefoot cipőben – 100 km és egyik kihívás a másik után

Van értelme egy többnapos treknek barefoot cipőben? Nikola a saját bőrén ment utána — spontán kiruccanás Tenerifére, túl nehéz hátizsák és meglepetések, amikre nem számított.

Mi történik, ha novemberben spontán úgy döntesz, hogy elrepülsz egy száz kilométeres sétára? Tényleg feljutsz Tenerife legmagasabb csúcsára, a Pico de Teidé-re engedély nélkül? És egyáltalán jó ötlet erre barefoot cipőt húzni?

Miért pont gyalog?

Az elmúlt pár évben a túrázás a dombjainkon és a nagyobb hegyeken is az egyik kedvenc elfoglaltságommá vált. Valamiért az, hogy egy meredek emelkedőn szenvedek a kilátás és (főleg) az étel reményében, számomra tökéletesen eltöltött idő. Néha elgondolkodom, hogy egyszer talán másképp is eltölthetnék egy nyaralást, mint hogy valahová gyalog megyek. Mondjuk csak feküdhetnék egy resortban, és félóránként megfordulhatnék a napágyon. A gond csak az, hogy az étel – akár az, amit a hátizsákból húzol elő, akár az, amit „magashegyi felárral” veszel – egyszerűen akkor a legfinomabb, miután párszor átélted a klinikai halál élményét.

Ezzel a filozófiával és egy hét szabadsággal, amit muszáj volt kivenni, teljesen véletlenül a tenerifei GR 131-en találtam magam. Nagyon vártam a feljutást Spanyolország legmagasabb hegyére, a paellát, a napos időt és a jó társaságot. Végül azonban minden kicsit másképp alakult…

Barefoot cipő a hegyekbe? Miért ne!

Tenerifére egész évben lehet utazni, de a mi telünk idején ideálisak a körülmények a túrázáshoz. Kicsivel húsz fok feletti hőmérséklet – és ezzel együtt kevesebb víz a hátadon.

Ha ugyanaz a „furcsa” páros szenvedélyed van, mint nekem – a hegyek és a barefoot cipők iránti szerelem –, előbb-utóbb belefutsz abba a problémába, hogy akkor mégis milyen cipőt hordj hegyre, amikor mindenki azt ismételgette, hogy oda bizony masszív, merev bakancs kell.

Amikor pakoltam a GR 131-re, azt mondtam magamnak, hogy egyszerűen viszem őket. Mert a gondolat, hogy merev cipőben kelljen mennem, őszintén megrémített. Úgy értem: az elmúlt tizenöt évben kipróbáltam többféle márkás túrabakancsot – és mindegyikben előbb-utóbb vízhólyagom lett. Az Alacsony-Tátra átkelése után az egyik ilyen cipőt konkrétan a túra végén a kukák mellett hagytam.

Nálam a terepcipő „válogatón” a SALTIC OUTDOOR FLAT nyert. A piacon elérhető sportosabb mezítlábas cipők közül nekem ez volt a legkényelmesebb. A korábbi kirándulásokból azt is tudtam, hogy sehol nem nyom, a nagy gumiperemnek köszönhetően strapabíró, és egy kis esőt is kibír. Egynapos túrákra jártam benne, és mindig minden rendben volt. Most először tudtam, hogy komoly szintemelkedés és nagyjából száz kilométer vár rám.

Mit pakolj a Kanári-szigetekre télen

A hőmérséklet itt a kifejezetten nyáriasból egészen a valódi télig terjed. Minél közelebb vagy Spanyolország legmagasabb hegyéhez, annál alacsonyabb a hőmérséklet, és akár fagypont alá is eshet. Szóval olyan dolgokat is be kell pakolni, amik elsőre teljesen értelmetlennek tűnnek… például kesztyűt. Ruhából így mindent viszek a rövidnadrágtól a pehelykabátig.

A nemzeti parkon kívül a kempingezést tolerálják, ezért viszek sátrat, derékaljat és hálózsákot. Nem maradhat ki a főző és pár napra elegendő étel sem. Ráadásul ez egy vízhiányos sziget, úgyhogy fejben készülök rá, hogy több vizet kell majd cipelnem a hátamon. Természetesen túrabotok, elsősegélycsomag és nedves törlőkendő is jön velem. Összesen 12 kg.

Első nap: A gázpalack-küldetés

Érkezés után átköltözöm a sziget északi részére, és megszállok a legolcsóbb hostelben. Sajnos itt még a legolcsóbb is 800 Kč. A következő délelőttöt végig azzal töltöm, hogy gázpalackot vadászok. A helyi tömegközlekedéssel bejárom az egész várost, és amikor már kezdek beletörődni, hogy Reese Witherspoon leszek a Vadonban című filmben, a Decathlon eladója elküld még a Merlin nevű boltba, ahol tényleg van palack. Az én szerencsém a szerencsétlenségben, hogy csak 500 g-os. A hátizsákomba most már egy papír zsebkendő sem fér be, és busszal elindulok az útvonal kezdőpontjához. 

Úgy döntöttem, La Esperanzából indulok, de indulhatsz Aronából is, vagy a saját ízlésed szerint meg is hosszabbíthatod az útvonalat. Mire nagy ünnepélyesen végre elindulok, már dél is elmúlt. Türelmetlenül izzadok az első emelkedőn, és kellemetlenül meglep a hátizsák súlya. Amint beérek az erdőbe, találkozom három emberrel, aztán már senkivel. Valahogy úgy képzeltem, hogy itt nagyobb lesz a nyüzsgés. A szél aggaszt… az ágak hajladoznak, én pedig hiába keresek olyan helyet, ahol sátrat lehetne állítani. Megmentenek – már megint, sokadszorra – a mapy.cz térképei. Találok egy menedéket, és oda veszem az irányt. 

Éjszakai bátorságpróba

Van még valami, amit nem vallottam be. Ez az út számomra kihívás volt. Nem azért, mert egyedül mentem, hanem azért, mert úgy döntöttem, hogy egyedül alszom kint. Hosszú évekig ez ijesztett meg és tartott vissza. Most valahogy azt éreztem, eljött az idő, hogy megtörjem ezt az átkot. 

Amikor megérkezem a menedékhez, két srácot találok ott. Szerinted honnan valók? Persze, „a mieink”. Kínvallatás nélkül bevallom, hogy egész örülök – a tető miatt is, ami a menedékhez tartozik. A bátorságpróbámat elhalasztom a következő éjszakára. Reggelre a szélnek nyoma sincs, elköszönünk, és mindenki az ellenkező irányba indul. A mai célom egy vízvételi hely 20 km-re. 

Második nap: Salticban szárnyalok

Egész nap az erdőben megyek. Először felmászom 800 szintmétert, hogy aztán mindet vissza is ereszkedjem. A Salticban gyönyörűen haladok. Néha már fel-felbukkan a Teide, de még jó darab van hátra. Megint csak pár emberrel találkozom, és élvezem az erdei időt. Mire a vízhez érek, már alkonyodik. Gyorsan felállítom a sátrat, és vacsorát főzök. Paradox módon biztonságosabbnak érzem magam kicsit távolabb a menedéktől, ahol senki sem lát rám. Este hét körül lefekszem, és nagyjából tizenkét óra vár rám a koporsó alakú sátramban. Az erdő önmagában nem ijeszt meg – a többi félelmet pedig erővel elnyomom. Mit is tehetnék ebben a helyzetben? Persze minden gyanús hangra felébredek = minden hangra, de szerencsére fáradt vagyok, így a körülményekhez képest viszonylag jól alszom. 

Harmadik nap: Holdbéli táj és egy ijesztő barlang

A harmadik napon, büszkén, hogy túléltem, futólépésben indulok tovább. Az út eleinte szintben vezet, aztán jön a végtelen emelkedő. Amikor elérek a nemzeti park határán lévő étteremhez, feltöltöm magam egy steakkel és desszerttel. Dilemmám van, hogyan tovább… Végül egy barátom ajánlására úgy döntök, folytatom, bár tudom, hogy ott tilos a kempingezés. A célom a Montana Blanca-barlang. 

A díszlet szinte holdbéli tájjá változik, és megint szinte sehol senki. Azt mondom magamnak, hogy a vészmenedékben biztos lesz valaki. Nem volt. Már majdnem sötétben érek oda, egy ideig keresem a helyet – eléggé el van rejtve, és őszintén… elég ijesztő. A nyugalmamnak az sem tesz jót, hogy két sziluettet látok, amik valahol felettem rohangálnak a hegyekben. Sátrat nem állítok, mert itt egyetlen pókot sem találok. Fúj a szél, és elég hideg van. Ma értékelem igazán a pehelyhálózsákomat. Azzal a tervvel fekszem le, hogy hajnali kettőkor kelek, és háromkor elindulok a Teidére napfelkeltét nézni. Illetve legalábbis próbálok, de az álom nem jön, és egy furcsa problémába ütközöm. Hihetetlen csend van. Olyan csend, hogy hallom, ahogy egy hajszál megfordul a kapucnimban, és ahogy dobog a szívem. Felváltva elalszom és felébredek, hajnali kettőkor zombiként felülök, és kását főzök.

Negyedik nap: Amikor a barefoot cipő keresztbe tesz a terveidnek

Még mielőtt elindulnék, hallom más türelmetlen túrázók lépteit és hangját. A félig átébren töltött éjszaka után mozgósítom minden erőmet, és én is elindulok. Az emelkedő eleinte enyhe. Sötét van ugyan, de a hold és rengeteg csillag világítja meg az utat. Azt kell mondjam, egészen mágikus volt. Az elmélkedésemből a parkőrök ráznak fel. Az internet bölcs tanácsai szerint, amelyek azt mondják, hogy napfelkeltekor senki sem ellenőrzi az engedélyt, különösebben nem foglalkoztam a beszerzésével. Hát, ellenőrzik. A fiatal spanyol hagyja, hogy a helyszínen regisztráljak az oldalon, és azt hiszem, kész is. De mindenkinek az felszerelését is ellenőrzi. Mindenem megvan, ami csak eszembe jut… egészen addig, amíg rá nem néz a cipőmre. Sejtem, hogy nem fog ujjongani. De hogy azt mondja, ezek miatt nem enged fel, az eszembe sem jutott. Ott állok, mintha valaki egy vödör jeges vizet öntött volna rám! Próbálkozom mindennel: a racionális érveléstől, hogy én ezekben a cipőkben tudok járni, egészen a kiskutya-szemekig, de semmi nem működik. Bár közel vagyok a síráshoz, azt tőlem nem fogja látni. 

És most? Éjszakai menet és hideg

Kezdek átfázni, mert már egy ideje ott toporgok, úgyhogy nem marad más, mint kitalálni egy alternatív tervet. Kicsit vissza kell mennem, aztán újra csatlakozni a GR 131-re. Lefelé menet találkozom emberekkel, akik felfelé mennek, és a szívem a dühtől dobog. Egy pillanatra megállok, és felnézek. Imádom nézni a csillagos eget, és úgy döntök, hogy legalább ezt a váratlan éjszakai kirándulást kiélvezem. Megyek és megyek, folyamatosan fázom, de már nincs több ruhám, amit felvehetnék. Tizenkét kilométer után elérek egy turistaközpontot, ahol étterem és hotel is van. Gondolatban kávéban és reggeliben reménykedem, majdnem nyolc óra van, a nap pedig már lassan előbújik. Bemegyek a hotel ajtaján, de azonnal visszafordítanak azzal, hogy csak a szállóvendégeknek főznek. Ez nagyon felidegesít. Tojás helyett így a mai második reggelimre flapacket eszem. Kint, átfagyott ujjakkal melegítőpárnát szorongatva lefoglalok egy szállást a 13 km-re lévő Vilaflorban. Bedobom az útvonalat a térképbe, és elindulok a legrövidebb úton – hogy máshogy, mint felfelé.

Hogyan gyűjts be minden balszerencsét egyetlen nap alatt

Szerencsére a napocska már kezd melegíteni. Amikor a telefont power bankra dugom, rájövök, hogy egyáltalán nem tölt. Az akkumulátor 15%-ot mutat, én pedig kiveszem a fülemből a fülhallgatót. Rájövök, hogy ha a parkőr felengedett volna a Teide csúcsára, az azt jelentené, hogy még egy éjszakát kint kell töltenem – telefon nélkül. Lehet, hogy így végül tényleg a lehető legjobban alakult. Akkor még nem sejtem, milyen útra tévedtem. Amikor gyorsan rákerestem az útvonalra, nem vettem észre, hogy az egyik szakasz csak szaggatott vonallal van jelölve, vagyis jelöletlen. Köves, lefelé vezető út, ahol nincs semmilyen jelzés, csak néha egy kitaposott ösvény… és néha semmi. Gyakran előveszem a telefont, hogy tudjam, jó irányba tartok-e. Amikor kiérek a főútra, megkönnyebbülök. Az utolsó kihívás a kőlépcsők a leereszkedés során Vilaflor felé. Ott már a fáradt lábaim eléggé tiltakoznak, és a cipő vékony talpa sem segít sokat, de elég felidéznem a teljes sarkamon végighúzódó vízhólyagot a Santiago felé vezető úton, és máris könnyebben megy. Azt hiszem, mára ennyi elég is. Amint megérkezem a szállásra, a telefonom összeomlik. Fáradtan és éhesen elindulok az első kocsmába egy rendes ételért.

Ötödik nap: Finálé az óceánnál

Az utolsó napra már csak 18 km marad Aronáig. Az útvonal először erdőn vezet át, ahol senkivel sem találkozom. Aztán leereszkedik a partra, gyönyörködöm a gyönyörű kilátásban. Onnan busszal eljutok Los Christianosba, ott van két éjszakára Airbnb-m. Még indulás előtt szeretnék pihenni, és egy kicsit feltöltődni napfénnyel.

Hogy bírták a lábaim, és mit csinálnék másképp legközelebb?

Elégedetten értem célba, vízhólyag nélkül és az összes körmömmel. A cipők is – alapos tisztítás után – szinte újnak néznek ki. De hogy ne csak dicsérjek: a trek utolsó két napján sokat mentünk köveken, és a vékony talppal ez néha idegesítő volt. Ezt a problémát lehet enyhíteni azzal, hogy betétet teszel a cipőbe (a gyártó árul ilyet). Így a cipő stabilabb lesz. A felsőrész az összes kilométer után is érintetlen maradt. 

Utólag, pár hónappal később, és több átkelés tapasztalatával a hátam mögött kevesebb ruhát pakolnék: nadrágból elég kettő, zokniból is. A koporsó alakú sátrat nem ajánlanám. Hihetetlenül praktikatlan – még leülni sem lehet benne, nemhogy átöltözni. Ráadásul első ránézésre is egyértelmű, hogy a sátorban csak egy ember van. A kinti alvásnál az éber érzékeimet füldugóval és szemmaszkkal tanultam meg „átverni”. Próbáld ki, zseniális! Ne aggódj, a láncfűrész hangjára így is biztosan felébredsz. 

És mi lett a többi tervemmel? A paellát illetően megszámlálhatatlan éttermet végigjártam, de sehol sem készítették el egy főre. Ami az embereket illeti, meglepett, mennyire üres volt az egész ösvény, így nem viszek haza új barátságokat. Viszont viszek rengeteg élményt, egy legyőzött bátorságpróbát és leégett feneket. Na ugye: ilyen kalandot egy hotelkomplexumban nem élsz át.

Ha szívesen olvasnál több tényszerű információt a tenerifei átkelésről, itt egy cikk. 

A cikk és a fotók szerzője Nikola Cejnarová – ápoló, aki imád utazni, hegyet mászni és kávézni. Vagy valahol egy hegyen találod, vagy az Instagramon.